Már az 1800 – as évek vége felé sikerült hasznos rádióhullám jeleket küldeni és azt egy távolabbi ponton érzékelni. Majd ez a technológia egyre jobban tovább fejlődött és mostanság széles körben alkalmazzák.

A rádiófrekvenciás azonosítás valójában nem számít új technikának, hiszen első alkalmazására már a II. világháborúban sor került. Akkor a repülőgépeknél a barát-ellenség meghatározáshoz radar rendszereknél használták. Ez a technológia innen fejlődött ki, amit a skót fizikus Sir Robert Alexander Watson-Watt fedezett fel 1935-ben. A probléma az volt, hogy a radar műszeren nem lehetett megkülönböztetni a saját vagy ellenséges repülőgépet. A németek észrevették, hogyha a pilóta himbálja a gépet, a visszavert rádióhullámok megváltoztak. Ez a nyers módszer nevezhető az első passzív RFID rendszernek.

Watson-Watt vezetésével a britek egy titkos projekt keretében kikísérletezték az első aktív rendszert, mellyel a saját repülőgépeiket tudták felismerni (IFF = Identify Friend or Foe). Egy adót helyeztek el minden egyes brit repülőgépre. Amikor ez jeleket vett a földi radarállomásról, saját egyedi jeleket kezdett el sugározni, amit a radar állomás vett és ezáltal azonosította a repülőgépet.

Az 1960-as években fejlődött ki többek között a Sensormatic az elektronikus termék-felügyeleti rendszert (EAS), elsősorban a bolti lopások megelőzésére.

Az USA Los Alamos-i kutatóintézetében alkották meg a 70-es években azt a rendszert, amely a nukleáris eszközök nyomon követésére szolgált.

A hasonló megoldások az 1980-as években terjedtek el az egyes kereskedelmi cégek esetében, többek között az autópálya díjfizető rendszereinél kezdték el alkalmazni.

 A Los Alamos-i intézet újabb kutatásai során az USA Mezőgazdasági Minisztériuma számára élőállatok, szarvasmarhák azonosítására is fejlesztett RFID rendszert. Ezek a rendszerek még a passzív 125 kHz-en működő transzpondereket alkalmazták.

Később a 125 kHz-es frekvencia tartományból áttértek a magas frekvencia sávba. Ez a sáv 13,56 MHz-en működik. A mai világban ezek a rendszerek a beléptető és díjfizető (Mobile Speedpass), és smart-card módszereknél vannak jelen.

Az 1990-es években fejlesztette ki az IBM az UHF RFID egy új változatát, mely lehetővé tette a nagyobb távolságról való leolvasást. Az IBM véghez vitt néhány projektet a Wal-Mart vállalattal közösen, de mikor a fejlesztések nem váltották be a reményeket, és pénzügyi gondok is adódtak, értékesítette a szabadalmakat. Az Intermec több rendszert értékesített. Problémát jelent, hogy a technológia jelenleg drága az értékesített rendszerek kis száma és a nyitott nemzetközi szabványok hiánya miatt.

1999-ben az UHF RFID új lendületet kapott, amikor a Uniform Code Council, az EAN International, a Procter &Gamble és a Gillette megalapították az Auto-ID Centert a Massachusetts Institute of Technology-n. David Brock és Sanjay Sarma vezetésével kifejlesztették  az olcsó, mikrocsipet is tartalmazó RFID tag-et. Elgondolásuk szerint ha csak egy sorozatszámot tárolnak a transzponderen, akkor kisebb memóriával olcsóbb lesz, és ha további adatok szükségesek a termékről akkor az internetes rendszerből lel lehet kérni.

Sarma és Brock alapjaiban változtatta meg az azonosító rendszer szerepét a világban. Ez idáig az adathordozó, egy mobil adatbázis volt. A mostani fejlesztés esetében viszont az RFID technológiát hálózati rendszerré változtatták, mivel a tag-ek révén hálózathoz kapcsolta.

1999 és 2003 közötti időszakban kutató laboratóriumok nyíltak több országban, így például: Nagy-Britanniában, Svájcban, Japánban és Kínában.

2004 decemberében jóváhagyták azokat a szabványokat, amelyek a második generációt szolgálták, ezzel is segítve az RFID világméretű kiterjedését.

A legkülönbözőbb területeken találkozhatunk az RFID technológiával, mint például:  a járművek indításgátlója, az áruházi lopások elleni rendszerek és legújabban az útdíjfizetési rendszerek. Ezeken kívül a Just In Time elvű gyártást alkalmazó termelő vállalatok (főként autógyárak) használják már sikerrel az elektronikus adathordozókat az automatikus azonosításra.

Mint, minden rendszerben a rádiófrekvenciás azonosítás rendszerében is nagy a hangsúly a szabványokon. Az RFID elterjedésének legnagyobb akadálya, hogy nem voltak egységes, széles körben elfogadott szabványok.

Ma már vannak elfogadott és még kidolgozás alatt lévő szabványok. Ezek nagy része az utóbbi évtizedben készült el. Főképp az „air interface protocol”^[1]-ra, az adattartalomra^[2] és a megfelelőségre^[3] vonatkoznak a szabványok.

A rádiófrekvenciás azonosítást végző hálózat (Radio Frequency Identification= RFID) három alapvető építőelemből áll:       

- címkéből,

- lekérdező egységből,

- háttér adatbázis rendszerből áll.

Az azonosítási folyamat menete a következőképen zajlik:

Az író és olvasó egység illetve a transzponder közötti energia- és adatátvitel időbeli lefolyásának változatai szerint lehetnek:

Az író és olvasó egység, illetve a tag közötti energia és adatátvitel fizikai megvalósításának lehetséges változatai:

nullákból és egyesekből áll. Mivel mindkét egység közre játszik az elektromágneses tér létrehozásában így közel kell egymáshoz elhelyezkedniük.

Ezeket a megoldásokat különböző frekvencia tartományokban alkalmazzák, amelyet a következő vázlat pontban említek meg.

Különböző feladatokra különféle frekvencia tartományok állnak a rendelkezésre.

Az alacsony frekvencia esetén (LF) (<125 kHz) az olvasási távolság kevesebb, mint 0,5 méter. Ezekben az esetekben passzív adathordozókat használnak. Széles körben használják állatok azonosítására, illetve ilyen rendszereket találunk az autók indításgátlóiban. Alkalmazásának előnyeként megjegyezhető, hogy fa, víz és alumínium közelében is jó olvasási képességgel bír. Hátránya viszont a rövid olvasási távolság, és fém tárgyak közelében nem alkalmazható.

Magas frekvencián (HF) (13,56 MHz) az átlagos olvasási távolság mindössze 1 m. Ebben az esetben szintén passzív transzpondereket alkalmaznak. Felhasználják könyvtárakban, díjfizető rendszerekben és termékek azonosítására. Előnyeként említhető, hogy alacsonyabb a kiépítési költsége az alacsonyabb frekvencia tartományhoz képest. Azonban kis hatótávolságban és fémek közelében nem használható.

Az UHF, ultra magas és rádiófrekvenciás rendszereket (860-930 MHz) rakodólapok, egységrakományok azonosítására használják ellátási láncokban, mivel az olvasási távolsága 4-5m is lehet. Az adattároló ez esetben lehet aktív vagy passzív is. Alkalmazását fém tárgyak közelében végzik, nagyobb adatmennyiség tárolására is képes. Az olvasási zóna igény szerint beállítható. Víz és szövetanyagok közelében rossz olvasási képességet mutat, és szigorú szabályok mellett lehet alkalmazni az EU-ban és Japánban.

Mikrohullámú rendszereknek a tartománya 2,45- 5,8 GHz között található. Az olvasási távolsága magas; az adattárolók, mint az előbbi esetben is lehetnek aktív és passzív tagek. Autópálya útdíj fizetési rendszerekben terjedt el. Jó olvasási képességet mutat fém tárgyak közelében, emellett előnye a beállítható olvasási zóna. Érzékeny az elektromos zajra, ezért elektronikai termékek esetében nem használják ezeket a rendszereket.

A következőkben az UHF rendszereket mutatom be kicsit részletesebben. Ezt a tartományt az adott országban csak az állam engedélyeihez kötötten lehet alkalmazni, mivel nincsen nemzetközileg elfogadott szabvány. Az Amerikai Egyesült Államokban 915 MHz ± 13 MHz tűréssel az UHF tag-ek engedély nélkül használhatóak, azonban a frekvencia alkalmazását szigorú előírásokhoz kötik. Az RFID olvasók használata előtt tesztelniük kell az adott csatornát, ezzel együtt szükségessé vált a teljesítmény korlátozása is. Az Észak – Amerikai előírásokat nem alkalmazzák Franciaországban mert a hadászati technikában interferenciát okoz. Kínában és Japánban nincs erre vonatkozó előírás.

Az RFID tag egy integrált áramkörből (IC) és egy apró antennából áll, bonyolultabb szerkezet esetében önálló áramforrással integrálják, amit esetenként védőborítással is ellátnak. Az RFID címkék és olvasók rádióhullámok segítségével kommunikálnak egymással. Az adatok tárolásáért az integrált áramkör a felelős, a kommunikációért pedig az antenna.

Az RFID tagek papír vagy szintetikus anyagból is összeilleszthetőek. A gyártási eljárás során a hajszálvékony azonosítót a címkébe ágyazzák, ezáltal bővítik felhasználási lehetőségeit. Az RFID címkék a hagyományos optikai, és a rádiófrekvenciás olvasók számára is értelmezhetőek. Az RFID tageket még a címkére történő nyomatás előtt feltöltik adatokkal, majd a címkére további információk vihetőek fel a jól megszokott nyomtatási metódussal. A transzpondereket különféle szempontok alapján csoportosíthatjuk.

Energia ellátásuk szerint lehetnek:

A passzív tag-ekhez nem köthető áramforrás, így a memória olvasáshoz illetve a kommunikációhoz az olvasó által gerjesztett mágneses mezőt használja. Használata esetén alacsonyabb költséget kell befektetni, amelyhez hosszabb élettartam párosul. Problémát jelenthet az alacsony olvasási távolság, mely nem több 5 méternél, szigorú helyi előírások szükségesek.

A semi-passzív transzponderek rendelkeznek saját áramforrással, de ezt csak a memóriaegység működtetéséhez használják, az adatok továbbításához az olvasó által gerjesztett elektromágneses mező szükséges, de ennek segítségével a megfelelő körülmények között akár 100 méteres távolságból is lehetséges az adatforgalom végrehajtása.

Az aktív transzponderek esetében beépített áramforrás és adókészülék van elhelyezve, így akár kilométerekről is képesek adatokat továbbítani. Nagy olvasási távolságot biztosít,

és különféle szenzorokkal egybeépíthető (pl.: hőmérséklet mérés) Az áramforrás miatt viszont kiszámíthatatlan a rendelkezésre állása.

Az adathordozókat az adatok írása/ olvasása szempontjából osztályozhatjuk:

- Class 0: a  csak olvasható (RO – Read Only) tag. Az adatbevitel a memóriába a címke gyártásakor történik, ezután az adattartalom csak olvasható formában lesz jelen. Ilyen adathordozókat használnak például a lopások felderítésére az áruházakban.

- Class 1: csak egyszer írható (WORM – Write Once Read Many) transzponder. Az írás történhet gyártáskor vagy a felhasználónál, de csak egyetlen alkalommal. Az adatmódosításra nincs lehetőség a későbbiek során. Egyszerű azonosításra használható.

- UHF Gen2: néven az EPC egy új, írható/olvasható adathordozó osztálya jelent meg. Ennek a típusnak – korábbi nevén EPC Class1 Generation 2 – a kifejlesztése a felhasználói igényeknek megfelelően történt. A korábbi tarnszponderekhez képest megnövelték az adattároló kapacitását (min. 96 bit) úgy, hogy a transzponder méretét lecsökkentették, mely az előállítási költségeket is csökkentette. A világ számos részén használható a széleskörű alkalmazhatósága miatt. Nagyobb olvasási sebességet és egyszerre akár 1600 transzponder leolvasását is lehetővé teszik. Egy 32 bites „kill” parancs segítségével lehet törölni az adattartalmat, melyet az adatvédelmi (kiskereskedelmi alkalmazásoknál) problémák elhárítása miatt fejlesztették ki.

- Class 2:  írható/ olvasható egység (read/ write). A legáltalánosabban alkalmazható adathordozó. Több adat tárolására is alkalmas, mint egy egyszerű azonosító szám.

- Class 3: beépített szenzorokkal használható tag. Az adattárolóval egybeépített szenzorok különböző tulajdonságokat mérhetnek, pl.: a hőmérsékletet, nedvességtartalmat, nyomást, majd ezek az adatok beírásra kerülnek a memóriába, így segítve az adatgyűjtést a szállítási körülményekről, az árukárok okairól és a rendszeresen elvégzendő módosításokhoz, javításokhoz.

- Class 4: beépített adatátviteli egységgel működtethető transzponder. Az adathordozó saját beépített energiaforrással rendelkezik. Képes önállóan kommunikálni akár másik adathordozóval.

További csoportosítási lehetőségek is vannak.

Az RFID rendszer másik fontos részét képezi az olvasó. Az olvasók különböző funkcionalitással bírnak, vannak amelyek korlátozott funkciókkal rendelkeznek, és olyanok amelyek beépített számítógéppel vannak összekapcsolva, képesek adatokat szűrni, tárolni és parancsokat végrehajtani. A gyors olvasók képesek többféle protokollal kommunikálni a tagekkel, a multi-frekvenciás olvasók többféle frekvenciájú transzponderekkel kommunikálnak. Az RFID olvasók rendelkezhetnek külső, illetve belső antennával. A külső antennával rendelkező olvasókra a mai fejlettségi szinten maximálisan 8 antenna csatlakoztatható. Az egységnek részét képezik a be- és kimeneti portok. A régebbi olvasók

soros portokkal rendelkeztek, jelenleg USB, Ethernet és Wi-Fi portok vannak forgalomban.

Telepítés szerint az olvasókat kétféle csoportba sorolhatjuk:

Ezen belül lehetnek:

A szállítmányozás, a logisztika területén egyre nagyobb jelentősége van a legkülönbözőbb termékek nyomon követésének. A rádiófrekvenciás azonosítás gyorsítja és biztonságosabbá teszi a szállítási láncban az áru útját. A rádiófrekvenciás elven működő címkékbe elhelyeznek egy chip-et, amelybe kódolják a szükséges adatokat. Amikor az árut beviszik egy raktárba egy RFID kapun keresztül vagy kiszállítják onnan, akkor nem szükséges az egyes csomagolási egységek vonalkódjait egyenként leolvasni. Amikor az áru beérkezésnél áthalad a raktár bejáratánál lévő, RFID adatgyűjtőkkel felszerelt elektronikus kapun, akkor a kapuban található olvasó egység ugyanabban a pillanatban leolvassa a kódot, és az adatokat azonnal továbbítja a vállalat integrált számítógépes rendszerébe.

Az egységrakományok széles skálájára helyezhető fel a címke. A termékek fogyasztói csomagolására célszerű, olvasható/írható memóriájú passzív RFID tag és/vagy vonalkód, míg egység rakományra és konténerre nagy hatótávolságú, nagyobb írható/olvasható memóriájú, helymeghatáro­zásra használható, viszont limitált élettartamú és kevésbé strapabíró aktív RFID címke ajánlott.

RFID rendszer használatának előnyei:

- a termékek valós idejű azonosítása

- nagy értékű áruk követése (áruvédelem, garancia, szerviz)

- raktári pozíció meghatározása, intelligens polcok kiépítése (tájékoztat a saját állapotáról)

- termék eredetiségének garanciája

- magas minőségű termékek márkavédelme (parfüm, ruha)

- áruátvétel meggyorsítása.

A jövőbeni fejlesztéseknél ezt a technológiát közelebb szeretnék hozni a mindennapi életbe. Az RFID fejlesztéseknél más technológiákkal karöltve valósítják meg ezt. Gondoljuk el azt, hogy a tárgyak részlegesen kommunikálni fognak egymással. Így például a hűtő tartalma az irodából lekérdezhető lesz.

A vásárlásoknál intelligens kocsik alkalmazása a cél. Ezek a járművek számítógéppel vannak felszerelve, tájékoztatnak minket az aktuális akciókról, és ha visszatérő vendégek vagyunk, akkor bevásárló listát is képesek lesznek készíteni számunkra.

Egy ügyfél szeretné tudni, hogy az adott termékének egyes részegységét, hol, mikor és milyen körülmények között gyártották; a gyártó az esetleges beszállítótól le fogja tudni kérdezni az adatokat.

A kutatók tovább gondolva a fejlesztéseket, a hétköznapi ember otthonába szeretnék eljuttatni a rendszert. A legalapvetőbb tárgyak is címkézve lennének. Így például a szőnyeg kommunikálna a porszívóval, hogy mikor és milyen eljárással takarítson ki.

Az RFID alkalmazási területei eléggé szerteágazóak. Jelenleg is a világ számos pontján folynak kutatások arra nézve, hogy mely területeken hozhat igazi üzleti értéket az RFID alkalmazása. Az alkalmazási területek főbb csoportjai a következők:

- Állattenyésztés

- Biztonsági és beléptető rendszerek

- Díjfizető rendszerek

- Könyvtári alkalmazások

- Kereskedelem

- Vagyontárgyak nyomkövetése

Európa-szerte különböző csoportok dolgoznak az RFID hardverek, szoftverek és alkalmazások fejlesztésén, valamint a technológia használati költségeinek leszorításán.

Egyes szervezetek a címkék és olvasók gyártásához szükséges alapanyagokat kutatják, mások a rendszer telepítésére és alkalmazásaira összpontosítják erőfeszítéseiket. Számos kutatási projekt az egyes országok kutatási erőforrásainak koordinálásával foglalkozik. Céljuk az erőforrások feladatok közötti elosztása, valamint az Európában használni kívánt szabványok és megoldások kifejlesztése.

A mai RFID protokollokkal, hogy szabályozzák a kommunikációt az RFID-olvasók és a címkék közt, a teljesítmény optimalizálására fektetnek nagyobb hangsúlyt, s kevesebbet a fogyasztók adatvédelmi biztonságaira.

A jövőben ún. „titoktartó” RFID protokollokat kellene alkalmazzunk annak érdekében, hogy támogassuk ezzel, és tisztességes módon megőrizhessünk minden információt a rádiófrekvenciás interfészen keresztül az olvasó és a címke közt amellett, hogy a különféle feladatkörök bővítése a működés teljesítményét csupán kis mértékben befolyásolja. Ezzel hatékonyabbá és biztonságosabbá téve a kommunikációt az azonosítás alatt.

Mikor Mark Weiser felidézte a számítógép-rendszerek képességeinek határait egyes alkalmazási területeken , úgy gondolta hogy akkor tudjuk megfelelően kihasználni e rendszerek képességeket, ha anélkül használjuk őket hogy észrevennénk azokat, tehát hogy a rendszer számunkra láthatatlan eszközökkel dolgozzon, ami így elrejtené előlünk az irányító-berendezések hollétét, egyes kapcsolatait és azt is, hogy az információk hol folynak le az egyes egységek között.

A mai kiskereskedelmi környezetekben használatos RFID központú azonosító-követő rendszerek élő példája e rejtett működési elvnek, de ugyanakkor számos veszély is fennáll eme működés miatt. Erre számos példát felhozhatnék, de általánosságban ezt úgy képzeljük el, hogy a fogyasztók által használt személyes eszközök észrevétlen mikrochipeket tartalmaznak, s ezen keresztül finom, diszkrét ellenőrzések is végrehajthatóak egyes munkafolyamatok során. Ezen ellenőrzések folytán, mivel ilyenkor adatáramlás és adatcsere sorozatai folynak le a rendszerben, a véletleneknek köszönhetően, de leginkább a mai világ gigantikus fejlődési léptei miatt külső személyek, felhasználók is hozzájuthatnak mások személyes információihoz. Erre mutat Orwell jövőképe is ezen rendszerekkel kapcsolatban is. Ezen problémák pedig nagyon fontosak, és mielőbb megoldást igényelnek, hiszen a mai világban a személyes információk védelme a legfontosabb szempont egy számítógépes rendszer futtatása alatt. Történtek már kísérletezések e probléma orvosolására, s közülük alkalmaznak is néhányat, de néha még velük sem biztonságos a technológia.

Végül is hamar belátták azt, hogy első szempont mindig az információ biztonságos és akadálymentes kezelése legyen, s a hatékonyságot ezzel a háttérbe szorították. Véleményem szerint a hatékonyság kérdését mindig is nehezebb lesz megoldani, ha a biztonsággal foglalkozunk előbb, mert ezután mindig komplikált lesz, komplexebb megoldásra lesz szükség, vagy egyszerűen nem is lesz rá szükség, s egy régebbi megoldással valósítjuk meg a rendszer elem-egységei közti kapcsolatot. Ugyanakkor véleményem szerint is a legfontosabb az adatok biztonságban tartása, természetesen az olyan rendszerek esetében, ahol nélkülözhetetlen a titoktartás. Pl. egy banki szolgáltatás inkább legyen lassabb, és biztonságosabb, mint legyen gyors majd nem sokkal később idegen hozzáférések miatt ismétlődő folyamatok, eljárások ezrei következzenek, amelyek nem biztos, hogy orvosolni tudják a rendszerben elkövetett hibákat.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által 1980-ban kiadott Fair Information Practices (FIP) egy elfogadott irányelv a felhasználók adatvédelmére. Céljaik egészen a gyökerekig nyúlnak le, leírja az információ közlés átvitelének és az ezzel kapcsolatos korlátokat az egyes tagállamok között. Az elveik nyolc pontban foglalhatóak össze:.

1: gyűjtemény korlátozás: az adatgyűjtő csak összegyűjti a szükséges információkat, és ehhez az érintett teljes jogú beleegyezése szükséges.

2: az adatok minősége: az eltárolt adatokat rendszeresen frissíteni kell, majd a frissített állományt kell tárolni.

3: a cél meghatározása: meg kell határoznunk a célunkat, vagyis hogy az eltárolt,

esetlegesen bejelentett információkkal mit szeretnénk elvégezni, milyen céljaink vannak velük, miért kellenek

4: felhasználói korlátozás, megszorítás: az adott alkalmazás csak akkor hajtható végre a megfelelő adatokkal ha, abban az érintett teljes jogú beleegyezését nem adta.

5: biztonsági véd intézkedések: szigorú védelmet kell biztosítani az adatok tárolásánál bármilyen illetéktelen, jogosulatlan hozzáféréstől vagy annak nyilvánosságra hozásáról.

6: nyitottság: biztosítani kell az érintett személyeknek bármilyen probléma-kezelés esetén, hogy kapcsolatba léphessenek az adatkezelővel.

7: egyéni részvétel: az érintett személyek számára lehetővé kell tenni az adatainak teljes körű hozzáférését, tehát például adatmódosítás vagy lekérdezés megoldható legyen.

8: felelősségre vonhatóság: ezen elvek betartásáért az adatkezelőknek felelősséget kell vállalniuk.

Tehát a hatékonyság kérdéskörei háttérbe szorultak, de azért ezen területen is történtek, és máig is folynak fejlesztések.

Ideális körülmények között, a modern RFID-rendszerek elsősorban az UHF (860-960 MHz) alatt működnek, ahol az elérhető olvasási távolság legfeljebb hét méter, de a valóságban e tartomány általában kevesebb. A HF és LF-alapú rendszerek (13,56 MHz és 135 kHz-kal) esetében az olvasási távolság 1 vagy 2 méterig terjedhet.

Miután egy címke olvasási távolságon belül kapcsolatba lép egy RFID-olvasóval, a címke bekapcsol, és készen áll arra, hogy kommunikáljon az olvasóval.

Ha több címkét kell beolvasnunk egy időben, a jelek zavart kelthetnek, és így sikertelen lesz az adatátvitel. Annak érdekében, hogy ilyen esetekben is helyt álljunk az ütközések elkerülésére szolgáló algoritmust használunk, amely egy megosztott rádióállomáson vezérli a hozzáférést az olvasónak az adott alkalmazásában. Ez egy valószínűségi ütközés gátló protokoll program, amely azt jelenti, hogy a címkék véletlenszerűen generált időkben válaszolnak adatlekéréskor Pl. ALOHA program, ezzel szemben a determinisztikus algoritmusok egy bináris-fabejárásos módszert alkalmaznak minden lehetséges címkeazonosítót bejárva. Az RFID olvasó-és a tag kölcsönhatásának alapelve megnehezíti, hogy létrehozzunk 'magánélet-barát' figyelő alkalmazásokat még akkor is, ha az azonosított címke információit az elképzelt alkalmazáshoz össze kell gyűjteni.

Itt olyan RFID-cimkéket szeretnék bemutatni, amelyek modellként szolgálhatnak más lowcost elterjedt eszközök és azok gyakorlati korlátainak bemutatására. Párhuzamba állítom vele az ember-gép közti biztonságosan kialakítható kapcsolatát.

Mivel az RFID címkék és más elterjedt eszközök lassan általánossá válnak mindennapjainkban, új fenyegetések is adódhatnak ezen eszközök biztonságát adódóan. Ezek a fenyegetések lehetnek kémkedés, a hamisítás, szabotázs, vagy a magánélet megsértése.

Például, a közelmúltban az Egyesült Államok javasolta, hogy gyógyszereket csak receptek ellenében lehessen kiváltani, mert eléggé megnőtt bizonyos gyógyszerek nagyfokú használata, melyek nyomokban kábító-szerek alapanyagait tartalmazta. Ilyen esetekben, ha nem megfelelő védelmet biztosítunk, ezek a címkék sérthetik a fogyasztók magánéletét feltárva a recepten található személyi adatokkal. Megoldásként szolgálhat az, hogy ilyen esetekben töröljük a címke adatait, de ez bizony ellentmond az RFID-alapú szolgáltatások előírásainak. Szerencsére, van egy egyre növekvő irodalom-kör amely RFID biztonsági kérdésekkel foglalkozik és minden olyan mással amely valamilyen módon ezen témához tartozik.

Sarma és Engels megvitatták néhányszor az RFID biztonsági és a magánéleti fenyegetések kérdéseit. Rivest javasolt alacsony költségű ellenintézkedéseket ezen veszélyek ellen. Ezekre a továbbiakban ki is térünk. A fogyasztók számára viszont a központi kérdés az adatvédelemmel kapcsolatos.

Juels és Pappu a bankjegyek hitelességének ellenőrzése és a hamisítás megakadályozása céljából javasolták az RBPS rendszert, ami az RFID-hoz hasonló technikát alkalmazza Euro bankjegyek megcímkézésénél. Az Avoine hatékony támadási módokat talált az RBPS-sel szemben. Molnar és Wagner a könyvtári életben elemezték a hitelességgel kapcsolatos problémákat, melyeket szintén RFID rendszerek segítségével tudtak orvosolni – elsődlegesen itt a könyvek kikölcsönzésével kapcsolatos és esetleges eltulajdonítások ügyeiben foglalkoztak a legtöbbet.

Floerkemeier és Lampe megvitatták, hogy hogyan lehetne a különböző biztonsági politikákat implementálni RFID megvalósítások mellett. Ezzel sok hasonlóságot mutattak be a 2003-ban tartott konferencián az MIT a Privacy Workshopnál.

Egyre több irodalom nyújt különböző biztonsági konstrukciókat és ezen esetleges ellenintézkedéseknek megfelelő alacsony költségű RFID és talán még más elterjedt rendszereket. Jules, Rivest, és Szydlo javaslatai szerint a fogyasztóknak egy magánélet-védő eszközt ajánlanának – alapesetben egy blokkolandó tag-el ellátva – hogy illetéktelen személyek birtokában bármilyen adatot megvédhessünk. Mind Henrici és Muller, Ohkobu, Suzuki, és Kinoshita számos irodalmi vitát folytatott a hash-alapú RFID rendszerek adatvédelmi szférájának fejlesztéseiről.

A kaszinó ipar RFID-cimkével ellátott zsetonokat használ, ezzel is növelve annak szükségességét, hogy hitelesítse címkéit az olvasók számára (bár olvasó-és-tag hitelesítés lehet egyformán fontos is). Az olvasó szükséges ahhoz, hogy vezeték nélkül hitelesítse a tag személyazonosságát, különben a hamisítók is képesek lennének klónozott Casino zsetonok gyártására, nem beszélve más eszközökről, mint beléptető kártyákról, vagy stored-value kártyákról. Érdekes módon a címkéktől az olvasók hitelesítésére számos mód alkalmazható, hasonlóan az emberek és számítógépek esetében.

Itt sok biztonsági kérdéssel kell foglalkozni, amik szélsőségesen is érinthetik az RFID egyes területeit. Olcsó készülékek esetében ott vannak az erőforrás-korlátok.

Az EPC címkék mindig kevesebb kapuszámmal rendelkeznek, mint amennyi nekünk szükséges lenne, hogy hatékonyan végrehajthassunk moduláris aritmetikai műveleteket olyan területeken, ahol kriptográfiai algoritmusokat alkalmaznak, mint pl. a DES, AES, vagy SHA-1.

Általában, a tag-ek és az emberek is csak korlátozott mértékben képesek tárolni véletlenszerű PIN-vagy közönséges jelszavakat. Az EPC címke néhány száz bit-es helyet képes nyújtani jelszó tárolásra, ami csak korlátozott számú alkalommal írható újra. Habár az ember hatalmas mennyiségű adatot képes tárolni, nem vagyunk képesek minden egyes apró részlet pontos felidézésére, főleg ha több évvel ezelőtti információkról is van szó.

Az emberek és a címkék közti kapcsolatot szükséges hitelesíteni, amely a következő hasonló beállításokkal történhet:

Az egész egy nyilvános csatornán, egy megbízható fél közt történik semmilyen külső zavaró tényező nélkül. A legjobb, ha két ember közt zajlik a kommunikáció, nem szabad megbíznunk egy harmadik személyben, s ugyan ez a helyzet fennáll akkor is, ha mondjuk ember-számítógép közt zajlik az érvényesítés, hiszen lehet egy harmadik lehallgató személy is bár talán még is biztonságosabbnak mondható ez az érvényesítési lehetőség.

Továbbá, a címkéknek is meg kell felelnie a minimális teljesítményi követelményeknek, hasonlóképpen, az emberek türelme sem örök idejű, nyilvánvalóan nem fog eltűrni egy hosszú, bonyolult bejelentkezési folyamatot. Vannak azonban (remélhetőleg) jelentős eltérések a címkék és az emberek között.

A címkék jobbak a logikai operációkban és véletlen bit-generálásokban. Az emberek úgy is tudják hitelesíteni magukat miközben képet vagy szöveget használnak segítségként. Belső, fontos információkat nyerhetünk ki a címkékből miközben fizikai támadásoknak vetjük alá.

Az emberi hitelesítési protokoll tárgyát a Carnegie Mellon Egyetem HumanAut projektjében dolgozták ki. Lamport korai munkájában egy egyszeri jelszavas azonosítású programot dolgozott ki. Imai és Matsumoto is javasolta, hogy egy személy csak korlátozott számú alkalommal végezhessen hitelesítést.

A ’Vizuális rejtjelezés’-t javasolta Naor és Pinkas, amellyel lehetővé tehető az emberek számára, hogy ellenőrizhessék műanyag fóliákon a feltüntetett titkosítási adatokat. Hopper és Blum szerint különösen figyelemre méltó az emberi hitelesítési protokoll.